A mindennapi életben is egész korán megjelennek a gyermekek életében a veszteségek: egy kedvenc játék elvesztése, egy kisállat halála, az őszi levelek hullása, az évszakváltások. Ide sorolható akár a szeparációs szorongás is (6-9 hónapos kor körül az elválástól, izolációtól, az anya / elsődleges gondozó elvesztésétől való félelem), vagy az, hogy az önállósodás folyamatában nem a saját akarata teljesül (dackorszak). A gyermek számára először a temető, a temetés, a halál egy szó, egy játék a sok közül, izgalmas felfedezés, megfigyelésre alkalmas helyszín, élmény, a mesék félelmetes jelenségeinek és a felnőttek történeteinek összeolvadása. 5 éves kor alatt a gyerek úgy képzeli el a halált, mintha az más helyre költözés vagy alvás lenne, ahonnan bármikor vissza lehet térni, fel lehet ébredni. 6-9 éves korban a halált külső okoknak, körülményeknek tulajdonítják, ezért különösen félnek a sérülésektől, megcsonkítástól. 8-9 éves korra a halál már végleges tény számukra, ami a túlélők, a környezet vesztesége. Ekkor már valódi halálfélelem jelenik meg náluk. Serdülőkorban pedig az élet és a halál értelmét keresik. 

Ha konkrét haláleset történik a családban, a gyermek arra adott reakciója függ a korától és az érettségi szintjétől. Az egyik leghangsúlyosabb különbség gyermek és felnőtt között, hogy míg a felnőttek gyászmunkája hosszú és folyamatos, addig a gyermekek veszteségmegélése szakaszos, sokszor kevésbé látványos és tudatos. Az egyik pillanatban vidáman, nevetgélve játszanak, a következőben pedig (látszólag) ok nélkül magukba fordulnak, sírni kezdenek. További jellemző a gyermeki gyásszal kapcsolatban, hogy mindenféle veszteség, de legfőképpen a fel nem dolgozott veszteség életre szólóan befolyásolja a személyiséget és a későbbi veszteségélményekhez való viszonyunkat. Ezért is fontos, hogy amikor van rá lehetőség vagy aktuális veszteség történik, beszéljünk róla gyermekünkkel, hallgassuk meg az ő elképzeléseit, fantáziáit, érzéseit, kérdéseit - a mi viselkedésünk, reakcióink, nyitottságunk egy életre szóló mintát ad neki. 

Hogyan (ne) tegyük ezt? 

• Ne akarjuk megóvni őket a hiánytól, a fájdalomtól, a gyásztól. A gyermek úgyis megérzi, hogy valami megváltozott a környezetében, érzi a feszültséget, a szülők, körülötte élők bánatát. Egy összetört, kétségbeesett szülő látványa, aki erőltetett jókedvvel és mosollyal közeledik hozzá, sokkal összezavaróbb és félelmetesebb számára. 
• Saját szomorúságunkat nyugodtan fejezzük ki előtte. Ezzel mutatjuk, hogy nincs egyedül a fájdalmával, van, akivel megoszthatja. Kiemelkedően fontos tehát az állandó, biztonságot nyújtó környezet, ahol van helye a sírásnak. 
• Kerüljük a kétségbeesett zokogást, a hangos jeleneteket, a naturális részleteket, mert ezek megijesztik a gyermeket, értetlenné, tehetetlenné válik. 
• Ne mondjuk azt, hogy a szeretett személy csak alszik, elutazott vagy kórházban van. Ezzel egyrészt fenntartjuk a gyermekben azt a reményt, hogy a halott bármikor visszatérhet (minél kisebb, annál inkább), másrészt késleltetjük a veszteség feldolgozását. 
• Inkább támogassuk őket abban, hogy ne maradjanak (egyedül) a fantázia világában a halott személlyel és magával a halállal kapcsolatban, segítsünk nekik szembenézni félelmeikkel. Adjunk szavakat nekik, saját hitünk, értékrendszerünk, gondolkodásmódunk és az ő életkoruk, fejlettségi szintjük szerint (pl. a teste már nagyon öreg volt, a szíve nem tudott tovább működni, de a lelke felszállt a mennyországba; vagy ott van a mosolyodban, a szélben, a virágokban; a testét eltemettük, de a közös élmények, fényképek nézegetése által mindig emlékezni tudunk rá stb.). Ha mindez nehézséget okoz, hívjuk segítségül a gyermekek kedvenc eszközeit: a szerepjátékokat (plüssökkel, bábokkal, legófigurákkal), meséket vagy épp a közös rajzolást, alkotást. 
• Merjük használni a „halál”, a „meghalt” kifejezéseket. Bár minél kisebb a gyermek, annál kevésbé érzi át a halál véglegességét, viszont ez idővel változik, és az előnyére válik, hogy konkrét, valóságos kifejezéseket kap. 
• Szorítkozzunk a tényekre. Egyszerűen fogalmazzunk (az utolsó napokról, a betegségről, a halál módjáról, a temetésről). Merjünk visszaemlékezni, közös történeteket mesélni, fotókat nézegetni. A nyílt kommunikáció, az őszinteség mindenképp segít, illetve mindez megfelelő mintát ad a gyermek számára a későbbi veszteségek feldolgozására. 
• Mindeközben figyeljük a gyermek reakcióit. Ha érdekli őt a téma vagy a konkrét haláleset, kérdezni fog. Mindig csak annyit válaszoljunk, amennyire a kérdései, válaszai alapján befogadónak tűnik. 
• A közös részvétel a rituálékon szintén fontos része a végső búcsúnak, a lezárásnak. Ha nem tiltakozik kézzel-lábbal ellene, érdemes elvinni a gyermekeket a temetésre. Előtte mindenképp készítsük fel őket arra, mit fognak látni, hallani, tapasztalni, mi a menete egy ilyen szertartásnak. Illetve, amennyiben megoldható, jó, ha ott van a gyerek körül egy távolabbi rokon vagy barát, aki szükség szerint pl. tud válaszolni az aktuális kérdéseire vagy el tud menni vele sétálni, ha már kezd nyűgösködni. 
• A Halottak Napja alkalmával is érdemes a temetőkbe, a sírokhoz elvinni a gyermekeket, hiszen ez egyfajta folytonosságot, összetartozást is tud nyújtani. Felidéződnek emlékek, családi történetek, közös élmények. Mindemellett a gyermekeknek a maguk egyszerűségében a színes virágok, a koszorúk, a mécsesgyújtás, a kivilágított temető egyfajta izgalmas kalandot, varázslatot is jelenthet, amitől ne fosszuk meg őket. 

Bár nehéz elhinni, de a gyermekek számára a halál, a veszteség egy természetes esemény, ami jelen van a mindennapokban. Mi, szülők ruházzuk fel pozitív vagy negatív tartalmakkal, halálfélelemmel és elképzelhetetlennek tűnő hiányérzettel vagy éppen megfelelő és jól ható megküzdési módokkal. Használjuk bátran a modellnyújtás lehetőségét, nézzünk szembe saját halálképünkkel és saját halandóságunkkal, hogy ezután gyermekeinknek is hitelesen tudjunk segíteni mindebben. 

Csordás-Szekeres Veronika 

tanácsadó szakpszichológus 

Források és hasznos anyagok: 

• Alaine, Polcz (2001): Élet és halál titkai – Mit mondjunk a gyereknek a halálról? Pont Kiadó Kft., Budapest 
• Alaine, Polcz (2007): Meghalok én is? A halál és a gyermek. Jelenkor Kiadó Kft., Pécs 
• Almási Kitti, dr., Révész Renáta Liliána (2023): A gyászról. 
• https://www.youtube.com/watch?v=6JmKTxEvt28 
• Boldizsár Ildikó (szerk.) (2018): Mesék életről, halálról és újjászületésről. Magvető Könyvkiadó, Budapest 
• Kast, Verena (2009): A gyász. Egy lelki folyamat stádiumai és esélyei. Park Könyvkiadó Kft., Budapest 
• Nagy Mária Ilona (2015): A gyermek és a halál. Pont Kiadó, Budapest 
• Salamon-Bojti Andrea (2022): Így beszélj a halálról a gyermekeddel! Életkorok szerint. 
• https://forbes.hu/uzlet/igy-beszelj-a-halalrol-a-gyermekeddel-eletkorok-szerint/ 
• Simkó Csaba (2009): Hogyan segítsünk gyermekünknek elfogadni az elfogadhatatlant? Tájékoztató pedagógusoknak és szülőknek a gyászoló gyermek segítéséhez. Kharón Thanatológiai Szemle, 12(4) https://kharon.hu/docu/2009-4_simko-hogyan.pdf
• Singer Magdolna (2011): Boldogan éltek, míg meg nem haltak... és azután? - Segítség a gyászban - foglalkoztatókönyv gyereknek és szülőknek. Móra Könyvkiadó, Budapest 
• Singer Magdolna (2015): Ki vigasztalja meg a gyerekeket? HVG Kiadó, Budapest 
• Tatelbaum, Judy (1998): Bátorság a gyászhoz. Pont Kiadó, Budapest 
• Olvasmánylisták Révész Renáta Liliána gyásztanácsadó gyűjtésében: 
  • https://moly.hu/listak/halal-gyasz-konyvek-gyerekeknek 
  • https://moly.hu/listak/halal-gyasz-konyvek-kamaszoknak 
• Napfogyatkozás Egyesület: https://gyaszportal.hu/gyermekgyasz/ 
• Abracadabra World oldala - hasznos eszközök gyermek gyászfeldolgozás témában (is): https://abracadabraworld.com/shop/gyermekek-gyasza/ 

Fotó: Sandy Millar / Unsplash