"A halál idén nagy erőkkel csapott le  körülöttem, így az évnek ez az időszaka különösen sokat jelent most számomra, és erősebben hívja fel a figyelmem a saját életem végességére is.  

Hálát adok érte, hogy ezek a veszteségek idén mind „normatív krízisek” voltak… Mi számít normatív krízisnek?  Felnőttként elveszíteni a szüleinket mindenképpen annak számít. Vagyis olyan trauma, ami, ha a legjobban mennek a dolgok - és nem halunk meg mi magunk előbb -, mindenképpen bekövetkezik az életünkben. A krízis előtti „normatív” jelző persze nem jelenti azt, hogy ettől még ne lenne ez éppoly szívet tépő érzés.   

Pszichológusként nagyon gyakori téma a gyász segítése. Sok nagyon szép esetem van, ami most is könnyeket csal a szemembe és elkeveredik a saját érzéseimmel. És azt hiszem, hogy minden ilyen veszteség után, legyen az akár egy normatív, előrelátható, hosszú szenvedést követő gyász (anticipált gyász) –  mindig újjá gyúrjuk egy kicsit magunkat.  

Szülőként az egyik legvalószínűbb normatív veszteségünk a saját szüleink elvesztése. Ilyenkor nem csak mi leszünk felnőttként „félárvák”, vagy „teljesen árvák”, hanem a gyerekeink is elveszítik az örökké kedves, elérhető nagypapát, akinek mindig volt türelme közösen barkácsolni, kertészkedni, és akivel a legfinomabb volt a padon ülve fagyizni; vagy azt a nagymamát, aki egyik este se volt fáradt lámpaoltás után mesét kitalálni az unokáknak, és akinek ráncai között a legráérősebb szeretet bújt meg, és talán ez volt az a titkos, legfőbb összetevő azokban az isteni sütikben, amiket sehogy se sikerül úgy reprodukálni…  

Ezért dupla gyászunk van ilyenkor: gyászoljuk a saját szüleinket, és azt a nagyszülőt is, akit a gyerekeink veszítettek el. Arról nem is beszélve, hogy mennyire aggódhatunk az ott maradt másik szülőnk miatt, aki élete meghatározó párját veszítette el és vált özveggyé.   

Miért tartom fontosnak, hogy beszéljünk a halálról a gyerekekkel is? A halál témája a fiatalságközpontú társadalmunkban  tabusítva van, miközben a gyerekeink ebben a modern korban velünk együtt (és sokszor nélkülünk) nagy valószínűséggel már több száz vagy akár ezer halált láthattak a mozifilmek és videójátékok során, sokszor naturalisztikus, elárasztó részletekkel.  Emiatt a kettőség miatt (és persze az érzések mélysége miatt) nagyon nehéz jól megfogni ezt a témát, de pont ezért különösen fontos átdolgozni ezt a gyerekeinkkel. És persze nem csak az aktuális halálesetek és halottak napja környékén, hanem a mindennapok részeként is érdemes erre a témára nyitottnak lennünk.  

Az elmúlással kapcsolatos gondolatok nem idegenek a gyerekektől, természetes kíváncsiságuk miatt rácsodálkoznak az élet születésének misztériumára éppúgy, mint az elmúláséra is.  A legkisebbeknél, 5 éves korig ezek még inkább még csak szavak, a temető leginkább egy felfedezni való érdekes hely, és még nem tudják felfogni a halál véglegességét sem. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne le lenne rájuk hatással az, ami történt, hiszen az érzelmi megrázkódtatás a kognitív feldolgozástól függetlenül is hat. Segítjük azzal a gyerekünket, ha ehhez megfelelő szavakat adunk számára, ezért is jó nevén nevezni a dolgokat, és kimondani például a „meghalt” szót a kendőzgetés helyett, a gyerek vélt érdekében való titkolózásról nem is beszélve.   

Nemrég én magam is megéltem, hogy milyen nehéz a szerettünk visszavonhatatlan és kínzó haldoklásáról beszélni a saját gyerekünknek. Éreztem a visszakérdezésben, hogy ha kórházban van, akkor még lehet remény, akkor még meggyógyíthatják… Bekapcsoltak bennem a vészvillogók, hogy semmiképp se keltsek hiú reményt a visszafordíthatatlan felé vezető úton: „Nem, szívem, már senki és semmi sem fog tudni segíteni… Abban kap most segítséget, hogy minél könnyebb legyen számára a meghalás maga.”  

Az elbúcsúzásnak fontos szerepe van abban, hogy le tudjuk zárni ezt a kapcsolatot. És ez nem csak ránk, felnőttekre igaz, hanem a gyerekeknek is segíthet a búcsú a kedves személytől. Persze egy palliatív intézmény vagy egy intenzív osztály a sok csővel és villogó monitorral, furcsa szagokkal nem igazán gyerekbarát helyszín. Ahogy fontos a temetés közös rituáléjának megélése előtt is előre felkészítenünk a gyerekünket a tapasztalható részletekről, ezt ugyanúgy fontos megtenni a haldoklóval való találkozáskor is. És ha minket magunkat is nagyon megterhel a helyzet, akkor érdemes gondoskodni valakiről, aki a gyerekünkre fog figyelni, akár a haldoklóval való búcsúról, akár a temetésről van szó. Hiszen nem kell egy személyben mindent biztosítanunk.    

A búcsúnak nem kell feltétlenül személyesnek lennie. Sokféle formát ölthet: a gyerekünk korának és személyiségének megfelelően rajzolhat, választhat valamilyen fényképet vagy virágot, vagy beszélhet a szeretett személlyel telefonon is… A lényeg, hogy valahogy kimondhatóvá, megfoghatóvá tegyük a búcsúzást.  

A búcsú megélésére, főleg, ha nem előrelátható, leginkább a halál után kerül először sor. A temetés rituáléja pont arra szolgál, és azért is ajánlatos, hogy ezeken a gyerekekkel együtt vegyünk részt, mert mindannyiunknak segít elbúcsúzni, lezárni egy szakaszt az életünkben.   

8-9 éves kor környékére tudatosul a halál visszavonhatatlansága a gyerekek elméjében is. Az egyik kliensem kisfia úgy próbálta megfogalmazni ezt a visszafordíthatatlanságot, hogy visszakérdezett: „A mama kihalt, mind a dinók?”  Szép szimbóluma ez annak, hogyan próbálja a gyermeki elme a maga számára értelmessé tenni a valóságot. És valóban, a nagyi „kihalása” az életünkből ahhoz hasonló katasztrófa, mint a dinóké volt a földtörténelemben – teljesen függetlenül attól, hogy ez egy normatív krízis –, hiszen megváltozik az élet menete. Fokozottan igaz ez akkor, ha a szerettünk a mindennapjaink része volt. És azzal együtt, hogy a dinók kihatak, mely állat él ennyire szervesen együtt velünk még így is, filmekben, plüssök formájában?   

Éppen ezért fontosak az olyan kiemelt napok, mint a halottak napja, hiszen ilyenkor a temetőt járva vagy otthon mécsest gyújtva, a szeretett elhunytak fényképét elővéve újra el tudunk tőlük búcsúzni. A búcsúzás paradox módon sokszor pont azáltal történik, hogy ilyenkor újra és újra élővé tesszük a szeretett személyt magunkban: előhozzuk az emlékeket, azt, amit jelentettek nekünk, amit tanultunk tőlük.  

A gyászolókkal dolgozva sokszor felhívom arra a figyelmet, hogy teljesen természetes különbség a gyermekek és a felnőttek gyászfeldolgozásában az, hogy míg a felnőttek gyászmunkája inkább folyamatos, addig a gyermekek veszteségmegélése inkább szakaszos: az egyik pillanatban vidáman, nevetgélve játszanak, a következőben pedig, látszólag ok nélkül, magukba fordulnak, sírni kezdenek, felerősödnek az elalvás előtti szeparációs félelmeik. De legyünk arra felkészülve felnőttként is, főleg a gyászéven belül, hogy megélhetünk váratlan, mélyre húzó eseményeket, amikor kiszámíthatatlanul sodor el minket a gyász érzése. Előjöhet egy állásinterjú feszült pillanataiban egy ártatlannak tűnő kérdés hatására, de akár egy felszabadult pillanatban is, például bulizás közben, ha bevillan egy kép az elhunyttal való közös koncertélményekről, vagy egy esküvőn, amikor tanúja vagy az első táncnak, amit a gyönyörű menyasszony az édesapjával jár, ha te nemrég veszítetted el a sajátodat. Az egyik kliensemre akkor tört rá a sírásroham, amikor a tengerben úszott, a víz szimbolikusan az anyaméhre is emlékeztethet, így még összetettebb értelmet nyert ez a reakció.  

Engedjük meg magunknak és gyermekeinknek is a könnyeket, a mély fájdalmat, hiszen ezek segítenek minket tovább élni, és megélni a hálát is az elmúlt és a meglévő kapcsolatainkért.