a kép forrása: ChatGpt

Christina Maslach, a kiégés egyik legismertebb kutatója szerint érdemes a munkával való kapcsolatunkat is úgy vizsgálni, mint bármely más kapcsolatunkat. Ebben a keretben a kiégés nem más, mint egy kapcsolat megromlása. Lehet benne az én részem, lehet benne a munkahelyi környezet szerepe, és lehet egyszerű „össze nem illés” is kettőnk között. És ami talán a legfontosabb: ha kapcsolatként tekintünk rá, akkor nemcsak romlani tud – hanem javítani is lehet rajta.

Ahogy a gondolataimat rendezgettem, három téma rajzolódott ki: a határok, a kontroll és a közösségi megtartó erő. Ezek mentén – és a saját történetemen keresztül – jutunk el egészen a kovászom haláláig.

A „munkaidő” történeti perspektívából: a határok kérdése

Először azon kezdtem el gondolkodni, hogyan alakult a munkához való viszonyunk tágabb, evolúciós és kultúrtörténeti nézőpontból. Mit jelentett egyáltalán a „munka”?
A vadászó-gyűjtögető életmódban ez a fogalom valószínűleg nem is létezett külön kategóriaként: a vadászat, az evés, a gyűjtögetés, a mozgás az élet szerves részei voltak. Nem vált el élesen „munkaidő” és „szabadidő”.

Ha viszont csak 150–200 évet ugrunk, az ipari forradalom idején már egészen más képet látunk. A 19. század végén a gyárakban napi 12–16 órát dolgoztak az emberek, heti hat napon át – sokszor gyerekek is. Mindig meglepődünk ezen, de a „gyerekkor” mint védett életszakasz, illetve a gyerek- és emberi jogok történetileg kifejezetten friss jelenségek.

1886. május 1-jén az Egyesült Államokban több százezer munkás lépett sztrájkba a rövidebb munkaidőért. A Haymarket-események után a kérdés már nemcsak gazdasági, hanem az emberi méltóság ügye lett. A „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szabadidő” jelszava tulajdonképpen az egyik első, széles körben megfogalmazott társadalmi igény volt a pszichológiai egyensúlyra. Ebből a hagyományból nőtt ki később a munka ünnepe is. 

Kontrollérzet – a külső korlátoktól az önkizsákmányolásig

A munkásmozgalmak egyik központi célja az volt, hogy az emberek visszaszerezzék a kontrollt az idejük és az életük felett. Van azonban ebben egy paradoxon. A korábbi, szigorúan szabályozott munkarend – bármennyire kizsákmányoló volt – mégis adott egyfajta külső határt. Amikor véget ért a műszak, formálisan véget ért a munka is. A fizikai tér, a blokkolóóra, később a beléptetőrendszerek mind konkrét határokat jelöltek ki.

Ma ezzel szemben sokkal diffúzabb helyzetben élünk. Byung-Chul Han „teljesítménytársadalom” fogalma pontosan ezt ragadja meg: már nem külső kényszerek hajtanak minket, hanem belsővé tett elvárások. Mi magunk válunk a saját kizsákmányolóinkká.

A szabadság nőtt – de ezzel együtt eltűntek a világos határok is.

Ez az önkizsákmányolás különösen erős táptalaja a kiégésnek, hiszen nincs egyértelmű pont, ahol „legálisan” abbahagyhatnánk. A kontroll kérdése ma már nemcsak arról szól, hogy ki irányít (külső vagy belső), hanem inkább arról, hogy képesek vagyunk-e tudatosan határokat húzni ott, ahol nincs külső keret. Van-e elég önkontrollunk leállítani, vagy csak lassítani a mókuskerekünket?

Nem véletlen, hogy a Sulinyugi tréningeken a tanárokkal egy csomó trükköt beszélünk át és próbálunk ki arra, hogy ezt a külső, adott, elválasztó határt megszabjuk, láthatóvá tegyük akkor is, amikor fluid módon vegyül össze az életterünkkel. Hogyan lehet láthatóvá tenni a határokat egy olyan munkában, ahol a feladatok bármikor „beérkezhetnek”, és ahol a tankerületi, intézményi elvárások folyamatos nyomás alatt tartanak?

Ezért építünk rituálékat a munka és a magánélet közé. Konkrétan összegyűjtjük a „zsilipelés” módszereit: ilyen lehet például levenni az ékszereket / lemosni a sminket, de van, akinek az jelzi, hogy átteszi magát a munkaüzemmódból az otthoni üzemmódba, hogy megfordít egy követ.

És persze ott van a technostressz a mi és a gyerekek életében is, itt is komoly önkontroll kell, hiszen legtöbbször már nem is vesszük észre a függőségünket. Egyre inkább ural és ugráltat minket ez az eszköz, aminek az elsődleges funkciója a kapcsolódás előteremtése lenne…

És akkor a suszter cipője…

Vezetőként és anyaként különösen érzem ennek a súlyát. Mintát adok – a munkatársaimnak és a gyerekeimnek is. A kiégésmegelőzés kapcsán gyakran megkapom a kérdést: és a suszter cipője?

A Sulinyuginál folyamatként tekintünk a kiégésre: a túlzott aktivitáson át a konfliktusokon keresztül juthat el valaki a teljes kimerülésig, a kiégés szindrómájáig.

A folyamat elejében én is szoktam érintett lenni, így volt ez a pályám kezdetén is. Pedig – vagy ha jobban belegondolok, talán éppen azért, mert igazán imádtam az iskolapszichológusi munkát, és nagyon támogató volt a közeg is körülöttem. Mégis ólomnyi súllyal nehezedett rám a teher, tennivaló. Szerencsére volt mellettem pszichológus, az alapítványi csapatunk pedig csoportos szupervíziót is jelentett, így rengeteg kapaszkodóm volt, újraterveztem, priorizáltam, megéltem a mélységeket. Nem volt vészes, és nem ment tovább a folyamat egy kimerüléses pár hétnél.

A tervek gyártása azóta is bevált eszközöm.

Az elmúlt években a doktori fokozat megszerzése is kemény dió volt. Sokat viccelődtem akkoriban, hogy remélem, nem égek ki a kiégés kutatásában. A humoron túl a centivágás és az előrevetített jutalmak is segítettek. Az egyik ilyen kihelyezett jutifalat az volt, hogy ha ennek vége, és meglesz a doktori címem, akkor elkezdek kovászos kenyeret sütni.

A kovász – mint indikátor

És így is lett.

Elkezdődött a kenyérsütés – változó sikerrel, de egyre több örömmel. És ezzel párhuzamosan tudatosan alakítani kezdtem a szokásaimat is:
– este 10 után nincs munka, mert az már az alvás rovására megy
– bevezettem egy rövid reggeli jógarutint
– heti rendszerességgel elkezdtem szalszázni

Az „atomi szokások” logikája mentén apró, de következetes változtatásokkal dolgoztam.

Fontos mondat, amit a tréningeken is sokszor használunk: a változás folyamatában a visszaesés természetes. A transzteoretikus modell alapján ez nem kudarc, hanem a folyamat része, amiből tanulhatunk.

Mert a valóság az, hogy én sem tudom tökéletes egyensúlyban tartani a munkát és a magánéletet.

És ilyenkor jönnek a jelzések.

Gyakran mondjuk: figyeljük a környezet visszajelzéseit – a párunk, a barátaink hamarabb észreveszik, ha túlterhelődünk.

Nálam van egy másik, nagyon pontos indikátor is.

A kovászom.

Meghal. Most is halott éppen. És bár lehetne ezt szebben mondani, nem érdemes: egyszerűen meghalt.

Ez persze nem tragédia. Sőt, ha másik oldalról nézem, annak a jele is, hogy jól priorizáltam: az alvást, a gyerekekkel töltött időt, a mozgást, a kapcsolataimat. De attól még jel.

Egy érzékeny, kicsit humoros, de nagyon őszinte visszajelzés arról, hogy éppen hogyan áll a belső egyensúlyom, és hogyan billent el a túlzott munka irányába.

A közösség mint megtartó erő

És itt érünk el a harmadik ponthoz: a kapcsolatokhoz.

A közösség ereje nem új felismerés – a munkásmozgalmak mögött is ez adta a valódi nyomatékot. És talán most, az általános MI korszakának küszöbén, még inkább felértékelődik.
Persze nem a közösségi oldalon lévő ismerősök száma számít, hanem a valódi, élő, megtartó kapcsolataink. A pszichológiai kutatások egyik legrobusztusabb eredménye, hogy a társas támogatás az egyik legerősebb védőfaktor: csökkenti a stressz szubjektív megélését, növeli a megküzdési kapacitást, és mérhetően védi a mentális egészséget.

Ez lehet a családi vacsoraasztal.
Egy barátnő születésnapja.
Egy szupervíziós csoport.
Egy közös tréning tanárokkal vagy gyerekekkel.

Szóval igen: a kovászom néha meghal, de újranevelhető, és jó jelzőrendszer lehet. Neked mi jelzi, hogy túltoltad? Mi a te kovászod?

írta: Szigeti Réka