Egy iskolapszichológus kollégámmal beszéltük, hogy ő is tudja – és már a többedik gyerekével éli meg –, hogy nem neki kell ezen izgulnia, de ezzel együtt előző éjjel arra ébredt, hogy a felvételivel álmodott… nem is olyan könnyű félretenni az aggodalmakat, és nem átvenni a gyerek felelősségét.

Ha mi izgulunk és vesszük magunkra a gyerek helyett a felelősséget, az két nem kívánt következménnyel járhat: vagy még inkább izgulni fog, hiszen azt látja, hogy még mi, felnőttek is aggódunk, vagy teljesen elengedi, hiszen mi már amúgy is elég energiát fektetünk bele. Ezért fontos, hogy őt tartsuk meg a felelősség érzésében és ne helyette izguljunk. Persze, azért kicsit más ennek a felelősségnek – így a felvételire való segítésnek a szintje –, ha a gyerekünk negyedikes, hatodikos vagy nyolcadikos. De az mindig igaz, hogy korának megfelelően fontos megélnie, hogy ez teljes egészében az ő felvételije, és mi ehhez szülőként a támaszt adjuk meg. 

Ez persze nem egyszerű. Múlt vasárnap délután én is azon kaptam magam, hogy lelkesen kérdezgetem az ismerős magyartanárokat, hogy akkor mi is a helyzet ezekkel a névszói állítmányokkal, mert – mint kiderült – a ChatGPT magyar nyelvtanjára nem lehet számítani… Tényleg lehet ige az, hogy „dolog”? (Mert hogy „A legfontosabb dolog a család” mondatban, jelentem, hogy lehet!).

Ebben azért az is benne van, hogy személy szerint találok valami furcsa örömöt a nyelvtani elemzésekben éppúgy, mint a térgeometriai feladatokban… végül is ezekben a feladatokban – a mindennapos komplex munkához képest – egyszerűbb a feladvány, és rögtön ott a visszajelzést adó megoldókulcs, valamint a kihívást jelentő feladatok… szóval kiváló módon tudok szülőként flow-ba kerülni… de azt hiszem, ezt itt épp túltoltam.

A mindennapi feladatok mellett fárasztó dolog ezt is a to do listán tartani…

Ismerek olyan gyereket, aki magától felmegy a szobájába: „Anya, mentem készülni”, de azért valljuk be: ez olyan ritka, mint a fehér holló. A legtöbb gyerek halogatja a dolgot – leginkább azért, mert szorong. Jobb nem foglalkozni vele, hisz ez ad egy fals biztonságot: amíg nem foglalkozom vele, addig olyan, mintha nem is lenne. Majd elalvás előtt bekúszik a kispárnára, és ott már nem hagyja aludni: a megfelelési vágy erősen jelen van. Ennek pedig egy ellenszere van: a tudatos, tervezett cselekvés és a munka utáni szünet, a kikapcsolódás.

Ebben persze segítség kell a legtöbb tizenévesnek: követni a cselekvési tervet – sőt, őszintén szólva, nekünk, felnőtteknek sem árt ilyen helyzetben. És ez a szülői feladat: a közösen megtervezett nyomvonalon terelni, emlékeztetni, tehát a közösen megbeszélt kereteket betartatni vele.

Ezt minden család másképp csinálja, és másképp csinálja elég jól. Látom, hogy van, akinek az online magántanár jön be, van, akinek a mindennap legalább 15 perc munka sok videóval megspékelve, van, aki külön Excel-táblában vezeti az eredményeket, hogy rögzítse a fejlődést is… Mindenki a saját útját tudja ebben is járni.

A túlzott aggodalmak, a felvételi előtti napok pánikja idején szülőként akár számba is vehetjük, hogy mi is az, ami ebben az én dolgom, mi az, amit már eddig is megtettem: külön tanulást megszervezni, tanárokkal kapcsolatot tartani, hivatalos ügyeket elrendezni, a felkészülés menetrendjét vele közösen megalkotni és erre emlékeztetni – keményen, akkor is, amikor bociszemekkel néz, és tudom, hogy mind a ketten inkább a közös sorozatunkat néznénk. Az is az én dolgom, hogy javítsam az otthon megírt próbafelvételiket; a mi leosztásunkban az is, hogy elmagyarázzam, amikor valami nem megy.

Az biztos, hogy ez nemcsak a gyerekeknek és a felvételiben érintett tanároknak teher, hanem a szülőknek is, hiszen a kerettartatás még az adminisztratív terhek nélkül is kimerítő lehet. Szóval a centivágásban jó megállni, azonosítani a saját érzéseinket – és ér kimondani, akár a barátokkal való beszélgetésekben, hogy „Nem is tudom, ki várja már jobban ennek a végét!”. A következő hetekben még kell egy kis muníció gyereknek, szülőnek és tanárnak is, a közvetlenül előtte lévő napokban pedig már csak pihenés és feltöltődés!

És az is biztos, hogy akármi is a leosztás a saját családunkban a felvételire való felkészülésben, van, ami egészen bizonyosan a szülő dolga – és minden gyerek esetében látom, hogy erre mekkora nagy szükség van: a saját gyereked mellett állni, megnyugtatni őt, hogy az út a lényeg, az a sok-sok meló, amit ebbe belefektetett, mert attól tényleg több lett.

A growth mindset megközelítés itt aztán tényleg nagyon fontos, és ki is kell mondani:
„A legfontosabb, hogy készültél rá, beletetted az energiát. Aztán majd lesz, aminek lennie kell, és pont úgy lesz jó. A boldogulásodban sokkal nagyobb szerepe van annak, hogy most készültél, gyakoroltál erre, fejlődött az elemző képességed – ez hasznos lesz majd az életben hosszú távon.”

Én elképesztően büszke vagyok a saját gyerekemre: olyan sokat fejlődött, és olyan szép levezetéseket ír már a matekfeladatokhoz is! 

Akárhogy is álltok, nézd meg és hangosítsd ki, hogy a te gyereked miben fejlődött. Mi az, amit ő tett bele a felkészülésbe? És mi az, amiben magadra vagy büszke? 
 
dr. Szigeti Réka, Sulinyugi szakmai vezető, felvételire készülő kamaszt támogató szülő