Olyan rossz látni, mennyire szenved. Próbáltam vigasztalni, hogy fiatal még, majd jön más, az első szerelem ritkán tart örökké… de ettől csak dühös lett, azóta semmit nem akar megosztani. A férjem szerint túlreagálja. Mondta is neki, hogy mi lesz vele majd az igazi veszteségeknél. Szeretnénk, ha beszélne egy szakemberrel, mert úgy tűnik, egyedül nem tud ezen felülkerekedni. Elvégre nem lehet csokipudingon élni örökké!”

„Csak időt szeretnék, hagyjanak lélegezni és hogy fogadják el, hogy nekem ez most tényleg nehéz. Lehet, hogy butaság, de akkor sem tudom csak úgy elfelejteni. Engem is zavar, hogy rontottam a suliban, de egyszerűen nem tudok koncentrálni. Értsék meg: nekem is fontos a tanulás, majd kijavítom, ez nem a világ vége. Csak egy ölelés, ennyi, nem kell több.” 

Sokszor gondoljuk, hogy a kamaszkori szakítások könnyű, múló kis fájdalmak. Hiszen „mi már tudjuk”, hogy lesz még szerelem, lesz még nagy találkozás. De ők most élik át először: milyen, amikor valaki fontos lesz; amikor valakihez tartozunk; amikor a másik létfontosságú levegővé válik, majd hirtelen eltűnik. A kamasz számára ez valódi veszteség, amit ugyanúgy gyászol, mint mi mindannyian bármilyen fontos kapcsolat végét életünk során. Arról nem is beszélve, hogy ebben az időszakban, amikor még alakulóban van az identitás, az önbizalom, formálódik az énkép, a hormonok tombolnak és minden érzést hatalmas intenzitással élnek meg, egy szakítás még erőteljesebb hatással bír. 

Egy kamaszkori szerelem lezárását nem könnyű szülőként jól kezelni. Bármennyire is szeretnénk segíteni, lehet, hogy nem velünk akar majd elsőként beszélni róla. Lehet, hogy inkább a legjobb barátnőjének írja meg, vagy órákig suttog a telefonba. És ez teljesen rendben van. A kamaszkor természetes folyamata, hogy a kortárskapcsolatok jelentősége felerősödik, a barátok, barátnők válnak az elsődleges referenciává és támasszá. Ez nem jelenti a velünk való kapcsolat megszakadását, csak azt, hogy a mi kapcsolatunk átalakul. A kamasznak továbbra is szüksége lesz egy biztonságos felnőttre, aki elbírja az ő fájdalmát és megtartja őt, de csak ha ezt azonnali megoldási javaslatok és segítségnek szánt életbölcsességek nélkül teszi. 

Fontos tehát, hogy szülőként jelen legyünk ebben az időszakban. De mégis hogyan? 

• Legyünk elérhetők és biztosítsunk teret arra, hogy ha szeretne, tudjon hozzánk fordulni – akár beszélgetésre, akár csak egy ölelésre vagy egy közös filmnézésre van szüksége. 
• Fogadjuk el az érzéseit és ne érvénytelenítsük őket akkor sem, ha a szemünkben érthetetlenül nagy érzelmekről is számol be. 
• Ne sürgessük a gyászfolyamatot vagy várjuk el, hogy úgy és olyan tempóban gyúgyuljon, mint „mi annak idején”. A gyász ritmusa egyéni és bizony az idő meg tudja szépíteni a saját veszteségtörténeinket. 
• Fogadjuk el, hogy átmenetileg a sok nehéz érzés nehezítheti a koncentrációt és azt, hogy úgyanúgy helytálljanak a mindennapokban, mint előtte. Lehet, hogy egy kicsit több támogatásra van szükségük.

Lili gyászának kezelésében a család minden tagjának szüksége volt mankókra, ami természetes, hiszen a veszteség ezen módja mindenkinek kicsit új volt. Szép lassan beépültek a „megértem, hogy nehéz...” és az „itt leszek, ha...” kezdetű mondatok és minden reggel kikerült a konyhapultra Lili kedvence: a csokipuding. A csokipuding, ami azt üzeni: „rendben van, hogy most nehéz, megértem. Én itt vagyok és támogatlak, ahogy csak tudlak.”