Még a legkiegyensúlyozottabb családi életben is nehéz ilyenkor megőrizni a higgadtságunkat. Mindig nem is kell. Sokszor azt érezzük, mintha elveszítenénk a gyerekünket – pedig valójában csak átalakul a kapcsolat. Ismerős helyzet?

Új rovatunkban – „Nyugi, csak kamasz!” – arról írunk, hogyan lehet megérteni, támogatni és kapcsolódni ebben az időszakban.

Kezdjük Réka történetével – arról, hogyan lehet újra megtalálni egymást a kamaszvihar közepén. 

„Réka kilencedikes lett. Mindig nagyon szoros volt a kapcsolatunk, reggelente beszélgettünk az úton, együtt tanultunk, mindenben kikérte a véleményem, sokat kirándultunk négyesben a tesójával és az apukájával. Most hallani se akar róla, hogy reggel elvigyem a suliba és a családi programokból is sokszor kihúzza magát. Ha kérdezek, csak annyit mond: semmi!” 

„Anya mindent túlaggódik, főleg a tanulást – pedig szerintem már elég önálló vagyok. Nem értem, miért nem bízik bennem. Ha valamit elmesélek, egyből bedobja a megoldási javaslatokat, pedig csak arra vágyom, hogy meghallgasson és megértsen valaki. Tudom, hogy szeret – és én is őket –, csak most nem igazán úgy, ahogy az nekem jó és ennek általában veszekedés a vége.” 

Sok szülő érzi, hogy a kamaszkorral kicsit elveszti a gyerekét, akivel addig egészen szoros kapcsolatban voltak és felmerül a kérdés: mit rontottunk el? A válasz, hogy nagy valószínűséggel semmit. Ennek az időszaknak teljesen természetes – sőt, egészséges – velejárója, hogy elkezd átalakulni a szülő-gyerek kapcsolat. Bizonyos dolgokat lehet, hogy először már inkább a barátaival oszt meg vagy már nem igényli, hogy kikérdezzük a leckét vagy mi vigyük suliba – akkor sem, ha az sokkal kényelmesebbnek és gyorsabbnak bizonyul. Nyit a világ felé, már a családon kívül kezdi felfedezni és megtalálni önmagát. 

Ez a változás persze mindig stresszel és sokszor konfliktusokkal jár, hiszen egy már meglévő egyensúlynak a felborulásáról és átalakulásáról beszélünk. Az új szükségletek megjelenése új válaszokat, a kapcsolat újradefiniálását is jelenti. Tovább nehezíti a helyzetet, hogy erre bizony a kamaszok sincsenek felkészülve és nem is tudják még tökéletesen kommunikálni, hogy mire is lenne szükségük – csak egy szúrós kis sünit látunk, aki köszöni szépen, már nem kér belőlünk. 

Pedig bizony kér, csak már máshogy. A régen mindent elcsicsergő kisiskolásnak már sokkal inkább arra van szüksége, hogy csak a tér legyen felajánlva arra, hogy ha szeretné, megoszthassa azt, ami benne zajlik. Ilyen lehet például egy közös kutyasétáltatás vagy főzés. Fontos, hogy bár korábban a közös családi kiránduláson is könnyedén mesélt a kis barátnőivel való veszekedésről vagy éppen a nem túl jól sikerült matek dolgozatról, kamaszkorban már inkább a négyszemközti megosztásra vágynak. A jótanácsok – vagy néha a probléma megoldásában való segítség – helyett csak azt kérik: hallgass meg és éreztesd, hogy értesz. 

Ez a változás szülőként sem egyszerű. Bár úgy érezhetjük, hogy ránk már nincs is szükség, fontos, hogy meglássuk: van, csak már egy kicsit más szerepben. Réka anyukája egyszer csak úgy döntött, hogy ma bekopog hozzá és azt mondja: „Látom, hogy nem szeretnél beszélni, és ez teljesen oké. Ha mégis: itt vagyok. A kedvencedet főztem”. Már nem a mindenre megoldást találó, okos és bölcs szülő volt, hanem egy másik, kicsit „felnőttebb” felnőtt, aki stabil pontként minden próbarepülésnél elérhető – akkor is, amikor a világ forog a kamaszlánya körül. 

Réka pár nap múlva mesélni kezdett.