Leginkább azok az iskolai és iskolaidőn kívüli programok jutnak eszembe, amelyek többségén ugyanolyan motiváltan, aktívan, minket óvva, köztünk töltöttek; szabadidejük terhére.

Mikre emlékszem? A magas osztálylétszámok idején is szisszenéstelen tanórai csendre, rendre, fegyelemre, ahol tanítaniuk és nekünk odafigyelni könnyebb volt. DE ugyanott a kedves szavakra, ölelésekre, viccelődésre, saját életükből hozott bátorítást adó példáik sorára, a felvállalt hibázásaik beismerésére is, melyek jóval értékesebbek voltak a szemünkben.

A pedagógusok szava, értékrendje, szabályai nekünk sem mindig tetszettek, de tudtuk, a szüleink is azt fogadják el, aszerint dicsérnek vagy büntetnek minket, amiket a tanáraink tudatnak. MERT az oktatás-nevelés a pedagógusok szakmája; az ő kompetenciájuk (volt) iskolai ügyekben dönteni.

Számomra „a napközi” a tanulás, házi feladat elkészítése mellett leginkább a játékról, számtalan közösségi élményről szólt: pingpong-, csocsó-, malom-, sakkversenyek egymás közt, gyalog- és bicótúrák a környéken, KRESZ-bajnokságok, magunk által készített sárkány-eregetések, nagyvetítős mozifilmezések a tanteremben, labdás csapatjátékok. Akkor még mobiltelefonos üzengetések, keresések nélkül is tudták a szüleink, hogy biztosan jó emberrel, jó helyen vagyunk, nem kell félteniük 16:00 után sem.

Elérhetők, megkérdezhetők, beszélgetésre nyitottak voltak, köztünk jártak-keltek. Biztattak, önállóságot engedtek, felelősséget és kötelességet adtak. Minőségi munkát végeztek és minket is erre biztattak. Voltak elvárásaik, de következetesen kérték számon mindenkinél. Megláttak bennünk addig rejtett, különleges tulajdonságokat, tehetséget. Versenyekre kísértek minket. Jártak továbbképzésekre, de nyitottak voltak egymástól és akár tőlünk is tanulni. Sokszor a nehéz helyzetekben, szakmai eszközök, felszerelések nélkül is kreatívan, ötletesen, saját maguk által alkotott anyagokkal, eszközökkel dolgoztak. Látszatra rugalmasan alkalmazkodtak a helyettesítésekhez, egymásért mindig bevethetők voltak. Élvezték a munkájukat és azt, hogy ismerkednek, kapcsolatot építenek velünk. Nem mindig jöttek családot látogatni, de képben voltak velünk kapcsolatban.

Nem véletlenül kerültem a pedagógusok, oktatási intézmények, gyermekekkel foglalkozó szakemberek világába, mert ők érdekessé, vonzóvá, a nehézségek közt eredményeket is adóvá tették.

Aki tanít, és valóban elhivatottan tanít, rengeteg előkészülettel, motiváltan lép be a tanóráira. A 45 percekre rá bízott gyerekekkel szeretetteljes fegyelemmel, figyelemmel bánik, újult erővel igazodik a pillanatnyi helyzetekhez. Nem mindig tudja, mi vár rá, amikor belép a tanterembe, s azt sem, mi rögzül a tanulók fejében 1-1 alkalommal, de hétről hétre az a célja, hogy tudáshoz, tapasztalatokhoz juttassa a diákokat, miközben az életben helytállásra is utat mutasson.

A gyermekeim pedagógusai és iskolapszichológusi munkám révén szerencsére ma is találok a kollégák között több olyan szakembert, akiben látom, megtapasztalom azokat a számomra lényeges vonásokat, attitűdöket, amelyek ehhez a változatos, alázatot kívánó, izgalmas hivatáshoz szükségesek. Ők megújulásra, rezilienciára, a felpörgött virtuális világ alkalmazására is készek.

Hiszem és tapasztalom, a most katedrán lévők közt is találunk elhivatottan, szakmailag hozzáértőn a gyerekeinkért dolgozó pedagógusokat. Hála és köszönet nekik a helytállásukért!

Spitzmüllerné László Gabriella

Iskolapszichológus, Sulinyugi önkéntes
Az év kiemelt önkéntese díjas (ÖKA)