Egy iskolapszichológus kollégámmal beszéltük, hogy ő is tudja – és már a többedik gyerekével éli meg –, hogy nem neki kell ezen izgulnia, de ezzel együtt előző éjjel arra ébredt, hogy a felvételivel álmodott… nem is olyan könnyű félretenni az aggodalmakat, és nem átvenni a gyerek felelősségét.

Ha mi izgulunk és vesszük magunkra a gyerek helyett a felelősséget, az két nem kívánt következménnyel járhat: 

• vagy még inkább izgulni fog, hiszen azt látja, hogy még mi, felnőttek is aggódunk, 
• vagy teljesen elengedi, hiszen mi már amúgy is elég energiát fektetünk bele. 

Ezért fontos, hogy őt tartsuk meg a felelősség érzésében és ne helyette izguljunk. Persze, azért kicsit más ennek a felelősségnek – így a felvételire való segítésnek a szintje –, ha a gyerekünk negyedikes, hatodikos vagy nyolcadikos. De az mindig igaz, hogy korának megfelelően fontos megélnie, hogy ez teljes egészében az ő felvételije, és mi ehhez szülőként a támaszt adjuk meg. Ez persze nem egyszerű. 

Múlt vasárnap délután én is azon kaptam magam, hogy lelkesen kérdezgetem az ismerős magyartanárokat, hogy akkor mi is a helyzet ezekkel a névszói állítmányokkal, mert – mint kiderült – a ChatGPT magyar nyelvtanjára nem lehet számítani… Tényleg lehet ige az, hogy „dolog”? (Mert hogy „A legfontosabb dolog a család” mondatban, jelentem, hogy lehet!). Ebben azért az is benne van, hogy személy szerint találok valami furcsa örömöt a nyelvtani elemzésekben éppúgy, mint a térgeometriai feladatokban… végül is ezekben a feladatokban – a mindennapos komplex munkához képest – egyszerűbb a feladvány, és rögtön ott a visszajelzést adó megoldókulcs, valamint a kihívást jelentő feladatok… szóval kiváló módon tudok szülőként flow-ba kerülni… de azt hiszem, ezt itt épp túltoltam. A mindennapi feladatok mellett fárasztó dolog ezt is a to do listán tartani…

Ismerek olyan gyereket, aki magától felmegy a szobájába: „Anya, mentem készülni”, de azért valljuk be: ez olyan ritka, mint a fehér holló. A legtöbb gyerek halogatja a dolgot – leginkább azért, mert szorong. Jobb nem foglalkozni vele, hisz ez ad egy fals biztonságot: amíg nem foglalkozom vele, addig olyan, mintha nem is lenne. Majd elalvás előtt bekúszik a kispárnára, és ott már nem hagyja aludni: a megfelelési vágy erősen jelen van. Ennek pedig egy ellenszere van: a tudatos, tervezett cselekvés és a munka utáni szünet, a kikapcsolódás.
Ebben persze segítség kell a legtöbb tizenévesnek: követni a cselekvési tervet – sőt, őszintén szólva, nekünk, felnőtteknek sem árt ilyen helyzetben. És ez a szülői feladat: a közösen megtervezett nyomvonalon terelni, emlékeztetni, tehát a közösen megbeszélt kereteket betartatni vele.

Ezt minden család másképp csinálja, és másképp csinálja elég jól. Látom, hogy van, akinek az online magántanár jön be, van, akinek a mindennap legalább 15 perc munka sok videóval megspékelve, van, aki külön Excel-táblában vezeti az eredményeket, hogy rögzítse a fejlődést is… Mindenki a saját útját tudja ebben is járni.

A túlzott aggodalmak, a felvételi előtti napok pánikja idején szülőként akár számba is vehetjük, hogy mi is az, ami ebben az én dolgom, mi az, amit már eddig is megtettem: külön tanulást megszervezni, tanárokkal kapcsolatot tartani, hivatalos ügyeket elrendezni, a felkészülés menetrendjét vele közösen megalkotni és erre emlékeztetni – keményen, akkor is, amikor bociszemekkel néz, és tudom, hogy mind a ketten inkább a közös sorozatunkat néznénk. Az is az én dolgom, hogy javítsam az otthon megírt próbafelvételiket; a mi leosztásunkban az is, hogy elmagyarázzam, amikor valami nem megy.

Az biztos, hogy ez nemcsak a gyerekeknek és a felvételiben érintett tanároknak teher, hanem a szülőknek is, hiszen a kerettartatás még az adminisztratív terhek nélkül is kimerítő lehet. Szóval a centivágásban jó megállni, azonosítani a saját érzéseinket – és ér kimondani, akár a barátokkal való beszélgetésekben, hogy „Nem is tudom, ki várja már jobban ennek a végét!”. A következő hetekben még kell egy kis muníció gyereknek, szülőnek és tanárnak is, a közvetlenül előtte lévő napokban pedig már csak pihenés és feltöltődés!

És az is biztos, hogy akármi is a leosztás a saját családunkban a felvételire való felkészülésben, van, ami egészen bizonyosan a szülő dolga – és minden gyerek esetében látom, hogy erre mekkora nagy szükség van: a saját gyereked mellett állni, megnyugtatni őt, hogy az út a lényeg, az a sok-sok meló, amit ebbe belefektetett, mert attól tényleg több lett.

A growth mindset megközelítés itt aztán tényleg nagyon fontos, és ki is kell mondani: „A legfontosabb, hogy készültél rá, beletetted az energiát. Aztán majd lesz, aminek lennie kell, és pont úgy lesz jó. A boldogulásodban sokkal nagyobb szerepe van annak, hogy most készültél, gyakoroltál erre, fejlődött az elemző képességed – ez hasznos lesz majd az életben hosszú távon.”

Én elképesztően büszke vagyok a saját gyerekemre: olyan sokat fejlődött, és olyan szép levezetéseket ír már a matekfeladatokhoz is!

Akárhogy is álltok, nézd meg és hangosítsd ki, hogy a te gyereked miben fejlődött. Mi az, amit ő tett bele a felkészülésbe? És mi az, amiben magadra vagy büszke? 

dr. Szigeti Réka, Sulinyugi szakmai vezető, felvételiző kamaszt támogató szülő