A program lehetőségek között van egy, ami kis ráfordítással mindenki számára rendelkezésre áll és számos értéket hordozhat: a közös olvasás. A gyermekek számára a haszna vitathatatlan. Gazdagabbá teszi a képzeletet, fejleszti a szókincset és az emlékezetet, figyelni tanítja őket. Mindeközben pedig több olyan - a családtagokat sokszor próbára tévő - helyzetet megold, mint a délutáni pihenés, az altatás, vagy a hosszabb, monoton utazások. Könyv és könyv között is van azonban különbség. Bizonyos olvasmányok felnőttként már sablonosnak, unalmasnak tűnnek. Vannak azonban a „nagyok” számára is felvillanyozó, többször olvasható, szívesen forgatott írások. 

A nyári szünet kezdete óta többször tettem fel magamnak a kérdést, hogy vajon mitől lehet „felnőttbarát” egy gyermekeknek szóló olvasmány. Melyek azok a tulajdonságok, amelyek mindenki számára érdekessé tehetik a közös olvasást. Amikor a pszichológia eszköztárával néztem rá a témára, rögtön eszembe jutott Lev Vigotszkij legközelebbi fejlődési zóna fogalma. Ez az eredetileg a gyermekkori fejlődésre alkalmazott elképzelés jól általánosítható a teljes emberi életciklusra. Azokat a fejlődési lehetőségeket takarja, amelyeket az egyén aktuális kognitív és érzelmi képességeivel el tud érni, meg tud érteni. Némi nyitottsággal, érdeklődéssel, erőfeszítéssel pedig túl is tud lépni aktuális állapotán, ami pedig énfejlődést eredményez. A koncepció fontos része a „legközelebbi” kifejezés, amely arra utal, hogy bizonyos alapokkal kell rendelkezni ahhoz, hogy a fejlődés létrejöhessen. Alapok nélkül a legközelebbi fejlődési zóna nem elérhető. A „felnőttbarát” gyermekkönyvek a felnőtt olvasó legközelebbi fejlődési zónáját célozhatják meg, az érettebb elme világról alkotott képéhez adnak hozzá valamit. A felnőtteknél elsősorban nem a figyelmi terjedelem, az emlékezet, vagy a képzelet pallérozására kell gondolni; hanem egy-egy olyan momentumra, amit eddig még nem tudott, vagy ilyen szempontból nem nézett az egyén. Mivel a gyermekirodalom elsődleges célközönsége a gyermek, ezért jóval nehezebb a „felnőtt tartalom becsempészése” ezekbe az írásokba. Mégis vannak olyan lehetőségek, amelyekkel a szépirodalom képviselői előszeretettel élnek. Nézzünk most néhány példát erre. 

Több szerző a képi megjelenítést használja arra, hogy felnőttek számára is érdekes dolgokat villantson fel. Saját illusztrációkat készít, hogy a lehető legteljesebb módon adja át az általa elképzelt világot. Jó példa erre Dániel András, akinél a képi megjelenítés szinte azonos jelentőségű a szöveggel. Nem szokványos ábrázolásai feleleveníthetik elfeledett biológiai ismereteinket. Könyveinek lapozgatása során a nem valóságos szereplők absztrakt szinten eszünkbe juttathatják, hogy mennyire változatos az élővilág. Konkrétabb szinten pedig feltehetjük magunknak a kérdést, hogy mi értelme annak, hogy nem rendelkezik lábakkal a csiga; vagy miért élnek kettőnél több – netán páratlan - szemmel az élőlények. De bevillanhat az is, hogy néha egyszerűbb fejen állva nézni az eseményeket, hogy más szempontból lássuk őket; vagy elgondolkodhatunk azon, milyen lenne egy „bárcsak bokrokból álló kert” a házunk körül. A nem szokványos illusztrációk az írott történettel párhuzamos beszélgetéseket is indíthatnak, melynek segítségével árnyaltabban érthetünk meg egy-egy jelenséget. 

Ha tovább haladunk a külvilágból érkező információk csatornáin elmondható, hogy nemcsak látásunkkal, hanem hallásunkkal is juthatunk új ingerekhez. Inspiráló lehet egy-egy irodalmi mű ritmusa, dallama, vagy a szókészlete is. Weöres Sándor altatói például kimért, egyenletes ütemükkel és mély hangrendű szókészletükkel lazítani tanítanak bennünket. A Gróth Ilona gyűjteményéből kikerülő hangutánzó mesék (pl. Kacagtató) pedig tudást közvetíthetnek a korai nyelvfejlődésről, segíthetik a szülő-gyermek érzelmi összehangolódást. A „felnőttbarát” gyermekirodalom sokszor „repít magával” olvasás közben. Ritkán akadunk el, vagy keresünk vissza gondolatokat azzal kapcsolatosan, hogy mit is akart mondani a szerző. Könnyen olvassuk, mert ritmikája és szókészlete ismerős. Közel áll ahhoz, amit már tudunk, mégis többlet tartalma van.

A legtöbb lehetőséget azonban a történetfonal adja, mely számos módon járulhat hozzá ahhoz, hogy a legközelebbi fejlődési zónánkba juthassunk. Nemcsak információt közölhet, hanem sajátos fordulatokkal, érzelmi lenyomatokkal, problémamegoldási módokkal gazdagíthatja világképünket. Ezen élményeket a más kultúrákból érkezett versek és mesék olvasása során fokozottan tapasztalhatjuk meg. Segítségükkel rácsodálkozhatunk arra, hogy a férjét elhagyó indián asszonyt a nap málnával és eperrel is vissza tudja fordítani az úton párja felé (ld. A földieper című indián mese). Az izlandi mondakörben elmerülve gondolkodhatunk arról, hogy milyen érzés lehet egy kedves mostoha mellett felnőni (pl. Himinbjörg, a mennyei mostoha; vagy Gullfaxi és Gunnfjoder). Illetve az angol mesevilágból megtudhatjuk, hogy néha a tündéreknek „sem egyszerű”, saját gyermeküket kell odaadni ahhoz, hogy megtanuljanak valamit, ami az emberek számára természetes (pl. nevetni, játszani; ld. A halász felesége és a váltott gyermek). 

A mindennapi erősségeink tudatosítása, az új alternatívák és problémamegoldási lehetőségek átgondolása, a minőségi összehangolódás, vagy az időnkénti lazítás képessége személyiségünket gazdagíthatja, színesebbé teheti. Így a legközelebbi fejlődési zóna nálunk felnőtteknél rengeteg lehetőséget rejt. A fent leírtak mindössze a cikk írójának tapasztalatait tükrözik, a határ mindenkinél máshol van. Ezért mindenképp érdemes „nyitott szemmel, nyitott füllel” olvasni; keresni azokat a tapasztalatokat, melyek a gyermekirodalom olvasása során elősegítik fejlődésünket és élvezetessé teszik a közös olvasást!

Szerző: Dr. Mészáros Veronika pszichológus, egyetemi adjunktus, Sulinyugi terepgyakorlatos

Photo by Josh Applegate on Unsplash