Mesélésbe, igen, mert szinte mindent történetekben adott át. A verseket fejből elemezte, nem volt szüksége szövegre. Olyan magával ragadóan beszélt a költői képekről, a vers mondanivalójáról, a keletkezés érdekességeiről és a szerző életének színes eseményeiről, hogy mi pisszenés nélkül hallgattuk. Most már bevallhatom, nem tanultam az óráira, mert nem volt szükség rá: a történetek a bőröm alá kúsztak, együtt éltem az irodalom nagy alakjaival, megváltoztattak, elvarázsoltak.
Negyven éve volt, és még mindig emlékszem Kányádi Sándor, Csoóri Sándor és Nagy László verseire, a beszélgetésre Szécsi Margittal, vagy Ilyés Kinga hangjára, amikor Szilágyi Domokos verseit szavalta.
Én is magyartanár lettem, és ebben nagy szerepe volt a tanáromnak és az általa bemutatott különleges világnak. Hatással lenni, tudást átadni, és a csillogó szemekbe mosolyt csalni: ma már felnőtteknél élem meg ezt és örömmel gondolok a hajdani emlékekre – én tudom, hogy működik ez a varázslat.
Bús Borbála
HR tanácsadó, coach, kiégésmegelőző tréner